Nehéz elképzelni, de ahol ma a gigantikus kiterjedésű Szahara fekszik, ott néhány évezreddel korábban még sok kis tóval teletűzdelt, buja szavanna húzódott. Azt eddig is tudtuk, hogy a Szahara kialakulását az esőzések visszaszorulása okozta, ám egy régész most azt állítja, hogy a 6000 évvel ezelőtti klímaváltozáshoz talán az emberiségnek is köze lehet.
A Szahara tízezer évvel ezelőtt ugyanolyan forró és száraz volt, mint manapság, emberek csak a Nílus vidékén laktak itt nagy számban. Aztán szinte az egyik pillanatról a másikra erőteljes esőzések kezdődtek, ez pedig fokozatosan lakhatóvá tette a Nílus-völgyétől távolabb fekvő területeket is. Az archeológusok már jól ismerik ezt a nedves időszakot, a Szahara homokdűnéi alatt folyók nyomai, valamint számos növényi és állati maradvány árulkodik a sivatag szebb napjairól.
Míg az eddigi elméletek a Föld tengelyének minimális elmozdulását sejtették az éghajlatváltozás mögött, addig David Wright, a Szöuli Egyetem kutatója mást gondol a történtekről. Wright szerint gyanús, hogy miután az emberek benépesítették a Szahara vidékét, az esőket hozó monszunhatás mindössze ezer év elteltével gyengülni kezdett. Miután a Szahara ismét szárazzá vált, az emberek nagy része elvándorolt, akik pedig betelepültek, már nem letelepedett földművelő kultúrák, hanem nagy marhacsordákat tartó nomád népcsoportok voltak.
Wright arra gyanakszik, hogy a betelepülő társadalmak életmódja hozzájárulhatott a klímaváltozáshoz. Ahogyan egyre több területet vontak földművelés vagy állattartás alá, a régió növényvilága szép lassan megváltozott, és a talaj a korábbinál erősebben verte vissza a földről a napfényt. A világosabb talajról visszapattanó napsugárzás olyannyira felmelegíthette az atmoszférát, hogy a monszunt hozó felhők, és ezzel együtt az esőzés, fokozatosan visszaszorult a régióból.
